Hiába van ma a Drogfogyasztás és Csempészet Elleni Nemzetközi Nap, az észak-mexikói Tijuana-ban a drogháború egy pillanatra se áll le. Bár lehet, hogy épp ma nem fejeznek le senkit, valamelyik narco cine forgatáson biztos akad néhány hulla. Az ipar ezerrel pörög, mivel az USA határnál dolgozó latin drog dealereket rock sztárként bemutató filmek közönsége olyan ütemben szívja fel a “B” kategóriás mozikat, mint amerikai szomszédaik a határon átcsempészett drogot.
A narco cine népszerűsége a nyolcvanas évek óta töretlen. Ekkoriban jelentek meg azok a dealer karakterek, akik amolyan Robin Hood-dá lettek a nép ajkán. Ilyen volt például Rafael Caro Quintero, aki felajánlotta, hogy kifizeti Mexikó 102 milliárd dolláros államadósságát, ha a kormány két évig szemet huny marihuána ügyletei felett. Hőstetteit a Caro Quintero legendája című narcocorrido, a drogbárókról himnuszokat zengő műfaj egyik remek darabja örökítette meg. De pályatársai közül sokan nem elégszenek meg egy-egy vidám nótával, ezért filmekbe invesztálnak. Edgar Valdez Villarrea, aki 150 embert mészárolt le, hogy átvehesse a Los Negros kartel irányítását, 200 ezer dollárért csináltatott magáról filmet – ami végül nem került forgalomba, mert túl sok üzleti titkot fedett volna fel.
A narcotraficanték nemcsak producerként űzik az ipart, hanem kisebb szerepeket is elvállalnak a minimál költségvetésből, egy-két hét alatt leforgatott filmekben. A korrupt zsaruk contra hős drogbárók vagy a kartel contra kartel műfajjal filmenként 20 ezer dollárt kaszálnak. A mexikóiak imádják ezeket a B-movie-kat, hiába esik áldozatul évente 13 ezer honfitársuk az országban dúló drogháborúknak. De miért is lepődünk meg ezen, miközben pár ezer kilométerrel arrébb, Afrikában “I killed your pa, I killed your ma, now vote for me” szlogennel nyernek választásokat?
