kisatlasz

Hiába van ma a Drogfogyasztás és Csempészet Elleni Nemzetközi Nap, az észak-mexikói Tijuana-ban a drogháború egy pillanatra se áll le. Bár lehet, hogy épp ma nem fejeznek le senkit, valamelyik narco cine forgatáson biztos akad néhány hulla. Az ipar ezerrel pörög, mivel az USA határnál dolgozó latin drog dealereket rock sztárként bemutató filmek közönsége olyan ütemben szívja fel a “B” kategóriás mozikat, mint amerikai szomszédaik a határon átcsempészett drogot.  

A narco cine népszerűsége a nyolcvanas évek óta töretlen. Ekkoriban jelentek meg azok a dealer karakterek, akik amolyan Robin Hood-dá lettek a nép ajkán. Ilyen volt például Rafael Caro Quintero, aki felajánlotta, hogy kifizeti Mexikó 102 milliárd dolláros államadósságát, ha a kormány két évig szemet huny marihuána ügyletei felett. Hőstetteit a Caro Quintero legendája című narcocorrido, a drogbárókról himnuszokat zengő műfaj egyik remek darabja örökítette meg. De pályatársai közül sokan nem elégszenek meg egy-egy vidám nótával, ezért filmekbe invesztálnak. Edgar Valdez Villarrea, aki 150 embert mészárolt le, hogy átvehesse a Los Negros kartel irányítását, 200 ezer dollárért csináltatott magáról filmet – ami végül nem került forgalomba, mert túl sok üzleti titkot fedett volna fel. 

Június 23. az özvegyasszonyok világnapja. 2010-ben született meg és tavaly lépett hatályba az az ENSZ határozat, ami elrendelte, hogy ezen a napon a tagállamok, a nemzetközi és civil szervezetek világszerte hívják fel a figyelmet a megözvegyült nők és gyermekeik jogaira.

Első blikkre kicsit abszurdnak tűnik a történet, és felveti a kérdést, hogy ha az özvegyasszonyokról megemlékezünk, akkor az özvegyekről vagy mondjuk a gyermektelen anyákról miért nem? A határozat azzal indokolja létjogosultságát, hogy „a világon sok helyen a gazdasági, társadalmi és kulturális tényezők negatívan befolyásolják a megözvegyült nők és gyermekeik életét”. A szöveg draftolásakor a jogalkotóknak elsősorban Afrika és India járhatott a fejében, ahol egészen brutális példákat találunk arra, hogy hogyan alázzák meg és bántalmazzák a nőket pusztán azért, mert meghalt a férjük.   

Nigériában például a frissen megözvegyült nőket kényszerítik, hogy feküdjenek le a sógorukkal, vagy ha az nincs kéznél, akkor az első szembejövő férfival, hogy e rituális aktuson keresztül tisztuljanak meg a halál gonosz szellemétől. Nota bene, ezt a kedves népszokást egy olyan országban gyakorolják, ahol 3,3 millió HIV fertőzött él. Az özvegyasszonyoknak meg kell inniuk a vizet, amivel a férjük holttestét mosták le, és néhányuk nem hagyhatja el a házat egy egész éven át. Olyan kötelező szertartás is akad, ami szerint a megözvegyült nőnek meztelenül kell ülnie a földön és fennhangon kell zokognia és üvöltenie a nap bizonyos óráiban.

A helyzet Indiában sem fényes. A hindu tradíció szerint az özvegyasszonyok nem házasodhatnak újra, nem viselhetnek ékszert, le kell borotválniuk a hajukat, és nem élhetnek társasági életet, mert a hiedelem szerint balszerencsét hoznak. Nemcsak ők, hanem még az árnyékuk is. De ami a legdurvább, hogy sokukat a saját gyerekeik kergetik el otthonról, hogy ne jelentsenek terhet a családi büdzsének.

A megözvegyült és kiközösített nők közül több ezren Vrindavanba, Krisna szülővárosába vándorolnak, hogy itt éljék le hátralévő életüket. Az Özvegyasszonyok Városa név etimológiája nem igényel különösebb magyarázatot, miután az alig 60 ezer fős településen 16 ezer betelepült asszony nyomorog az utcákon. Városszerte fehér ruhás özvegyek kuporognak hosszú sorokban a házfalak mellett, és koldulnak a betevőért. A dolgosabbak hindu himnuszokat énekelnek napi hét-nyolc órában, amiért két dollár cent és egy bögre rizs a jutalom. Vannak köztük olyanok, akik 30 éve élnek itt. Ha valahol az asszonyok buzgón imádkoznak a férjük egészségéért, az biztos, hogy India.   

Claude Renault fotóriportjához klikk ide!